ömlengés

2017.12.29. 19:30

Szeretem az életrajzokat, de néha azért nagyon mellé lehet nyúlni. Nem mindenki tud írni, főleg nem a saját életéről. Óhatatlanul is elfogult az ember, ha saját magáról ír, és könnyen átcsaphat a dolog a tények és történések elősorolása helyett az önfelmentésbe és önigazolásba. Ami soha nem jó.

Most éppen Jászai Mari önéletrajzi írásaival jártam meg. A Napló, illetve az Emlékirat című visszaemlékezések egy kötetben szerepeltek abban a könyvben, amit olvastam. Sajnos a szerző iskolázatlansága és kezeletlen lelki problémái egyaránt rányomták a bélyegüket az írásokra. Kár értük, akár kor- és színháztörténetet is írhatott volna a saját élete mellett, de nem sikerült.

Az egész kötet egyfajta vádirat minden és mindenki ellen. Nehéz gyermekkor, korán elvesztett anya, bántalmazó apa, szadista mostohaanya, szegénység, kiszolgáltatottság éveken keresztül. Végül megszökik hazulról a szeretetlenség és megalázás elől, de később is "ideális áldozatnak" bizonyul háborúban és békében egyaránt. Nem csak a katonák használják ki és bántalmazzák mindenféle értelemben, hanem később a saját férje, pályatársai, mecénások, színházigazgatók is szép számmal. A folyamatos abúzus persze nem múlik el nyomtalanul, depressziós és embergyűlölő is lett. Valahogy az egész könyvben végig vádaskodik, hogy "ha csak egy kicsit szerettek volna, mennyire tudtam volna szeretni", de valójában nekem úgy tűnt, hogy felnőttként már "menthetetlen" volt, nem is tudott volna változtatni azon, hogy mindenkit megvetett és került. Az emberek így persze hogy elkerülték, ha tudták, inkább csak kihasználták, amikor kellett nekik valamire, de egyébként kevesen törődtek vele. (Akadtak persze kivételek, akiket nem érdekelt, hogy mennyire tüskés a hölgy, akkor is szerették valamiért. Ebből is látszik, hogy azért az emberiség úgy en bloc nem lehet szemétrevaló.)

Folyton ömleng, hogy ő mennyire szerette a hazát, a színházat, a költészetet, a szerepeit, a színészi hivatást stb. és ő mekkora tragika, és bezzeg a többiek mennyire alatta állnak. Ugyanakkor rém boldogtalan, hogy nem éri el az embertársait. Kis ellentmondás, ugye, de azért ez nem zavarta.

A romantikus túlzásokkal telezsúfolt lapok nagyon fárasztóvá tették az olvasást. Néha legszívesebben belekiabáltam volna a könyvbe, hogy "csinálj már valamit a picsogás helyett, könyörgöm". De hát nem történt semmi. Azt reméltem, hogy érdekes kortársakról tudok meg ezt-azt, milyen volt a színházi élet akkoriban stb. Ehelyett nevek nélkül ír tele száz oldalakat az ismerősökről, így azért nehéz követni a "cselekményt". És persze az ömlengés folyton... anyám, borogass.

Lehet, hogy boldog volt a színpadon, de ez akkor is nehéz pálya volt, és minden védelmező emberi kapcsolat híján nem lehetett könnyű neki. Még a sikeresség mellett sem. Hogy megérte-e mégis, azt csak ő tudná megmondani.

A bejegyzés trackback címe:

https://akik-olvasnak.blog.hu/api/trackback/id/tr8613532935

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.