Melanie Benjamin Az aviátor felesége című regénye a nagy nyári könyvakció miatt került hozzám, mert már első ránézésre is csak könnyű nyári olvasmány volt. Sokadik ránézésre is az, és már olvastam jobbat is.

A regény Charles és Anne Lindbergh házasságát és életét mutatja be, a nő szemszögéből. Sajnos az író szándéka szerint Anne életét akarta bemutatni, de sajnos a pár száz oldal alatt csak ez nem sikerült. Anne egy nagykövet lánya, tehát "jó házból való amerikai úrilány", ha fogalmazhatunk így, és Lindbergh, az első számú hős, aki először egyedül átrepülte az Atlanti-óceánt, úgy gondolja, hogy "megfelelő" felesége lesz. Csak később derül ki, hogy ez alatt nem lelkitársat vagy szeretőt értett, hanem azt, hogy a nő mint jólnevelt lány, mindenben aláveti magát az akaratának és egészséges gyermekeket szül neki. Ennyi.

A könyv elején ugyan történik kísérlet arra, hogy a szereplőket az író kontextusba helyezze, családi és baráti kapcsolatok, szocális háló stb. tekintetében, de ez nem teljes és nem következetes a regény során. Úgy ötven oldal után elhal a kísérlet, hogy bárki és bármi is létezik a házasságukon kívül. Ez nekem így sántít, hiszen "senki nem külön álló sziget", nem véletlenül lesz olyan valaki, amilyen, és nem létezhetsz úgy a világban, hogy senkihez semmi közöd. Bármennyire is így íródott a regény.

A "hősszerelmes" kezdés után gyorsan kiderül, hogy Anne rosszul választott, és egy egoista tahóhoz ment hozzá, akinek csak a saját döntései és tervei számítanak. Anne-t kiképzi pilótává, hogy mindenhova együtt tudjanak menni, és a közös repkedésben még a gyermekeik születése sem akadályozza meg eleinte. Utána már kénytelen egyedül menni, mert az asszony a sarkára áll, de ekkor meg gyakorlatilag kilép a családja életéből, mondván, hogy "neki küldetései vannak". Amikor néha hazamegy, akkor meg terrorizál mindenkit az érzelemmentes nevelési módszereivel. Nem csoda, hogy a gyerekek igyekeznek minél több időt házon kívül tölteni, és pánikszerűen megházasodni, csak hogy "kirepülhessenek".

Sajnos az írónő stílusa eléggé döcögős: sem a történetet nem tudja jól vezetni, sem a szereplők jellemébe nem nyerünk bepillantást. Valahogy olyan, mintha egy kiállításon néznénk csak őket képről, de nem tudnánk, mit éreznek az egyes események közben. Rendben, amikor elrabolják és megölik a kisbabájukat, Anne hisztérikus az aggodalomtól és a fájdalomtól, ez eléggé átjön, de ezenkívül szinte semmi. Biztosan szenved Charles közönyösségétől és megalázó bánásmódjától, de soha még csak fel sem emeli a szavát. Az anyja néha próbálja tanácsokkal ellátni, hogy álljon ki magáért, de mintha a falnak beszélne.

Erre a házasságra azt mondaná a pszichológus, hogy a maga kifordult módján tökéletes: Charles egy irányításmániás egocentrikus jellem, míg Anne egy behódoló áldozat. Perfect match. Csak amikor már évtizedekig repedezik a tökéletesség máza, a végén tényleg minden szétesik körülöttük.

Összességében nem volt rossz a könyv, szórakoztató volt, el tudtam gondolkodni rajta, főleg az emberi kapcsolatok sokszínűségén és szövevényességén. Érzelmileg viszont nagyon felszínes volt a regény a karakterek szempontjából, és a végén csak Anne-ről nem tudtam meg semmi fontosat, mert valahogy ő is "rejtve maradt" a sorok között. Charles árnyékában és neki alárendelve - mindörökre. Ha az író feminista célokkal közelített a központi karakterhez, akkor jelzem, hogy nem érte el a célját. Nem egy erős, kedves, érdekes nőt mutatott be, ami a célja volt, hanem egy áldozatot. Akivel szimpatizáltam ugyan, de mégis szerettem volna megtudni róla valamit. Kár érte.

A bejegyzés trackback címe:

https://akik-olvasnak.blog.hu/api/trackback/id/tr467743478

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.