nem francia, belga

2015.04.26. 10:15

Bár a szöszi darabolós könyveitől a falra mászom, azért a nyomozós, ki-a-gyilkos krimiket nagyon csípem. Nem a bűntény a lényeg, hanem az agymunka, erre pedig Agatha Christie Poirot-történetei nagyszerűen alkalmasak. Nekem őszintén inkább megfilmesítve jöttek be (szegény Dame Agatha nem írt szerintem annyira jól), ezért is örültem, hogy megjelent a főszereplő David Suchet Poirot és én című önéletrajzszerűsége.

Azért "-szerűsége", mert ez nem igazán a színész életrajza, inkább "csak" kapcsolata a leghíresebb szerepével és azzal a nagyszerű (pedáns, udvarias, sznob, intelligens, néha tudálékos és kioktató, egyszóval nagyon is emberi gyarlóságokkal felszerelt) karakterrel, akit Hercule Poirot-ként ismerünk. A színész, ahogy belebújik a szerepbe, és ahogy kívül-belül meg akarja ismerni, fel akar készülni belőle és a legeslegelejétől fogva tökéletesen akarja játszani a detektívet. Mert más nem ér fel a szerző elképzeléseihez. Hihetetlen alázattal közelíti meg a feladatot, elolvassa az összes történetet, jegyzeteket készít, kielemzi a karaktert mindenestül, speciális beszédet és járást és mozgás és mindent fejleszt hozzá, hosszú hetek-hónapok munkájával és gyakorlásával. Azért, hogy aztán évadról évadra szórakozzon vele a stúdió, hogy lesz-e folytatás, akarják-e még megfilmesíteni a további történeteket is vagy mi lesz. Elképesztő munkabírás és tényleg szakmai alázat jellemzi Suchet-t.

A könyv érdekes, mint jegyzet a Poirot-filmek készítéséhez, azonban életrajzként sajnos kissé lapos. Elég kevés benne a személyes megjegyzés, gondolat, érzelmi töltet, inkább csak felsorolásokra és tényszerű adatközlésre szorítkozik. Igazán kár érte, mert lehetett volna személyesebbé is tenni. Az angol visszafogottság rátelepszik az egész műre, nagyon udvarias, nagyon kimért, nagyon objektív, de valahogy nincs benne szív. Itt-ott persze átcsillan egy-egy személyes gondolat, pl. amikor Poirot haláláról vagy a sorozat zárása utáni közönségtalálkozók leírásáról van szó, amikor aztán könnyekig megható sztorikat mesél a szerző kedves idegenekről, akik azzal mennek oda hozzá, hogy milyen meghatározó számukra Poirot nyomozásait nézni a tévében. Tényleg aranyos. Csak kár, hogy a forgatásokról, a kollégákkal, rendezőkkel való kapcsolatokról ilyen sztorik nem derülnek ki. Mindenkiről nagyon udvariasan és tisztelettel nyilatkozik, amit én a korrektség jelének vettem, de szívesen olvastam volna több személyes gondolatot is, nem csak annyit, hogy "hű, milyen nagyszerű volt ez", meg "de jó volt együtt dolgozni azzal". A dolgot ráadásul nehezítette, hogy olyan nevekkel dobálózott általában, akiket nagyrészt nem ismertem. Biztos remek angol színészekről van szó, de ha csak nem játszottak egy Jane Austen adaptációban, nem biztos, hogy kell őket ismernem. :)

Összességében tehát nem volt rossz a könyv, de azért ennyi száraz tényt szerintem feleekkora terjedelemben is bőven elég lett volna közölni. Jó lett volna többet látni az emberből a könyvben és nem ennyire a felsorolásokra hagyatkozni. Egy-két érdekesség kiderült a forgatásokról és a kulisszatitkokról, de engem jobban érdekelt volna a dolog személyes oldala. Remélem, lesz még ennél jobb életrajza a Suchet-nek, mert már érdekel a fickó.

A bejegyzés trackback címe:

https://akik-olvasnak.blog.hu/api/trackback/id/tr307399562

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.