Agatha újra megmondja

2010.11.15. 20:31

Bűnöztem szombaton: már a Tescóba sem tudok úgy elmenni, hogy ne vegyek vmi olvasnivalót, kész tönkremenés! Azt hiszem, hamarosan be kéne íratkozni a Kaptárba, már csak nadrágszíjpolitikából is. :) Készülj, Hugi, megyünk a könyvtemplomba!

Szóval elmentem bevásárolni, és ráakadtam Agatha Christie egyik újabb önéletrajzi írására. Az igen idétlen "Így éltünk Mezopotámiában" cím alatt fut, aminek szokás szerint semmi köze az eredetihez (Come,_Tell_Me_How_You_Live), de a "remek" magyar félrefordításokat kezdjük megszokni.

Tudjátok, hogy imádom, ahogy Agatha a maga jólnevelt, de mégis életteli humorával csapong, úgyhogy ez a könyv is telitalálat a részéről. Semmiségek gyűjteménye, mindennapi apróságokat rak egymás mellé, de olyan szórakoztató stílusban és olyan egységesen, hogy sehol nem látszik sem darabosnak, sem sztori nélkülinek a történet - pedig nincs is történet!

Ahogy a cím is utal rá, társalgások alkalmával gyakran kérdezték meg tőle, hogy "hogyan is élnek", na, nem Mezopotámiában, hanem Szíriában, ahol második, régész férjével, Max Mallowannel járt ásatásokra. Ez alighanem izgalmasnak tűnő téma volt a társaságban, de persze a legtöbben csak álérdeklődéssel kérdezgették, hogy mi és merre, mert nyilván senkit nem érdekeltek a négyezer évvel korábbi agyaedények festési technikái - ezt mondjuk meg is értem. :) Szóval az ilyen kérdésekre válaszul a mi Agathánk kitalálta, hogy megírja  a "csevegési választ", azaz ír egy könnyed könyvet a témáról.

És nagyszerűen sikerült is neki.

Kezdve a csomagolási nehézségekkel, amikor is télen próbálja beszerezni a forró égövre való ruhatárat Londonban, ami nem kis megütközést kelt az áruházi eladókban, de aztán:

"És - mit látnak szemeim! Íme, a Világbirodalom Építőjének Asszonya számára tervezett kollekció! Santung! Egyszerű szabású santungkosztümök - itt nincs semmi leányos cicoma, itt lepleztetnek a löttyedt bájak és elférnek az érett idomok." - Agatha, amint nyílt öniróniával közelít saját magához, korához, testsúlyához, szépségének hiányához, és ez nagyon tetszik nekem, mert nem akar más lenni, mint ami, és ettől szerethető! Nagyon nagy!

A kötet végig nagyon humoros és eredeti, nincs benne semmi mesterkéltség, hogy itt most komoly régészkedésről lesz szó - egy fenét! Arról van szó, hogy hogyan éltek a régészek egy 1930-as évekbeli, közel-keleti ásatáson. És nem egyszerűen, annyi szent.

Már a csomagolás is rémálom, aztán az utazás, a megfelelő helyszín felkutatása, a rengeteg kiadás butaságokra, a munkások és egyéb alkalmazottak megtalálása, a helyi vezetés megvesztegetése, hogy eltűrjék a jelenlétüket, az együttműködés az európai (többnyire francia) hatóságokkal, küzdelem a hiánycikkekért és szolgáltatásokért stb. A pénzes utalványok postán történő beváltása pl. több órás várakozásba, a postai igazgatóval való csevegésbe, némi kávémérgezésbe és nem kevés illetékbélyegbe kerül, feltéve, hogy egyáltalán van készpénz a hivatalban, és még ki is fizetik az embernek. Hát, más világ...

A legérdekesebbek mégis azok a részek, ahol a különböző típusú emberek eltérő reakcióiról ír egy-egy szituációban. Pl. többféle nációhoz tartoznak a háziszolgák, és ez nem kevés bonyodalmat okoz, mert azok utálják egymást. Próbáljuk elhinni, hogy Mallowanék "bezzegeurópaiak", akiknek felvilágosult emberek lévén nincsenek előítéleteik, de ebben azért nem lennék teljesen biztos. Etnikai konfliktusról nem szól a könyv, bár biztos volt ilyen is. Nekem pl. lett volna bajom azzal az arab inassal, aki képtelen volt nem kilötykölni a teát vagy letörölni a port, mert akkor minek van ott, ugye...

Mint megtudjuk, az életnek arrafelé nincs sok értéke, az arab nők csöndesek, a kurd nők meg csinosak és harciasak, férjeik pedig papucsok. Valamennyi náció roppant szorgalmas (semmi kajával dolgoznak egész nap, aztán még hazagyalogolnak a tíz km-re lévő falujukba), és roppant élelmes (nem riadnak vissza egy kis hamisítástól vagy a szomszéd brigád leleteinek ellopásától sem), fejszámolónak pedig egyenesen kiválóak, ui. mki tudja, hogy mennyi baksis jár neki, még akkor is, ha az okos régészek el is rontják a számadást.

Azért a sivatagban megszervezni egy háztartást nem egyszerű, de Agatha csodás könnyedséggel ír ezekről a nehézségekről is, jóllehet, tudjuk, hogy ez csak álca. Amikor pl. viccesen arról értekezik, hogy annyi bolha meg egér volt a szálláson, hogy nem bírt aludni, mert egész éjjel mászkáltak rajta, az lehet, hogy viccesnek hangzik, de kíváncsi vagyok, hány ember vigyorogna rajta a valóságban... én biztos nem. Szóval örültem, amikor kiderült, hogy Agatha egyik embere felbérelte egy "szakképzett macskát", aki öt nap alatt megszabadította a tábort az egerektől. Ezt nevezem én szakmai elhivatottságnak! Éljen a macsek!

Az ételek körül is állandó a huzavona, mert a szakács, akit felfogadnak, többnyire nem tud főzni (a sofőr nem tud vezetni, az inas teríteni és felszolgálni stb. - általában pont ahhoz nem értenek, amiért felveszik őket! óriási!), így néha még Agatha is beáll a sütő mögé, pedig őt aztán soha nem tanították meg főzni. Eredmény:

"Az eredmény változó. A citrompuding nagy diadal - a piskóta annyira ehetetlen, hogy lopva elföldeljük, a vaníliafelfújt - csodák csodája! - sikerül, azonban a csirke Maryland-módra annyira szívós, hogy bele sem lehet harapni."

Maga a munka inkább Max asztala, de persze az asszonynak is kijut belőle, ha már ott van, úgyhogy katalogizálhat, rajzolhat, fényképezhet és persze küzdhet a háziszolgákkal, már amennyire csekély arabtudásától telik. Amikor végül vége egy-egy évadnak, mindig arra gondol, hogy milyen jó lesz végre hazamenni a londoni civilizációba, ahol a "villanykapcsoló uralja a világot", a  csapból melegvíz folyik és nem eszik meg az élősködők álmában.

De valahogy mégis az a kicsengése a dolognak, hogy mennyire jó lehet az élet a világ végén is a maga egyszerű igénytelenségével és békéjével. Pl. egy helyi öreggel találkozván kiderül: az öreg mit sem tud a Nagy Háborúról ("idáig nem ért el..."). Ez elég megrendítő lehet egy olyan embernek, aki mindkét világháborút átélte a maga minden nehézségével. A vége persze az, hogy ide vissza kell térnie:

"Mert szeretem azt a szelíd, termékeny földet és egyszerű embereit, akik tudnak nevetni, és élvezik az életet: akik tunyák és vidámak, akikben van méltóság, jó modor, jócskán humorérzék, és akiknek nem iszonytató a halál.

Insallah, egyszer megint elmegyek oda; és amit szeretek, nem fog elpusztulni erről a földről..."

A bejegyzés trackback címe:

https://akik-olvasnak.blog.hu/api/trackback/id/tr72450996

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.