egy könyv, amit nem értek

2010.09.26. 17:22

Hugi adta ezt is, úgy látszik, megtalálta az öregasszonyos-visszaemlékezős cuccokat az Alexandrában... :D

Sebastian Barry ír író (bocs, Dani megfertőzött ma...) Egy eltitkolt élet (The Secret Scripture) c. regényéről lesz most szó. A sztori itt is két idősíkon halad előre. A jelenben egy elmegyógyintézetben vagyunk, amely olyan régi és romos, hogy a fenntartó a megszüntetése mellett döntött. Dr. Grene, az intézet vezetője kapja azt a kényes feladatot, hogy a betegek közül kiválogassa azokat, akiknek helyet juttat az új intézményben, ill. azokat, akiket "visszaenged a társadalomba" (bármit is jelentsen ez). Egyik legrégebbi bentlakójuk Roseanne, aki már százéves, de élete nagyobb részét töltötte bent, mint kint, és a doki egyáltalán nem biztos benne, hogy azért, mert tényleg szüksége volt rá. Dr. Grene feljegyzéseket készít Roseanne-ről, de egyúttal saját életéről is sokat beleír, feleségével való kapcsolatáról, házasságuk válságáról, a felesége haláláról és így tovább, tehát mégsem teljesen egy pszichiáter jegyzetei ezek.

Roseanne nagyon csöndes, nem hajlandó beszélni, ezért inkább titokban szintén feljegyzéseket készít egy köteg talált papír felhasználásával, és ebből bontakozik ki lassan az a régi, már-már elfeledett élete, amely végül az elmegyógyintézetbe vezetett. Roseanne annyira összeszedetten ír, hogy elgondolkodtam, tényleg "őrültnek", avagy modernebbül szólva: pszichotikusnak minősül-e vagy sem?

A történet tehát a két főhős párhuzamos monológjaiból áll össze lassanként. Nagyon lassanként. Roseanne pl. gyerekkori emlékeivel kezdi naplóját, amiről tudjuk, hogy mennyire nem csipázom, úgyhogy itt már eleve rosszul indított. Megtudjuk, hogy egy kis faluban élt, az apja temetőgondnok volt (később kiderül, hogy valamilyen rendőrség tagja volt), aki színes egyéniség volt, de politikai szempontból sok hibát vétett (presbiteriánus volt a katolikus Írországban, rendőr, amikor a rendőröket gyűlölték stb.), így előbb-utóbb utolérte a végzete, és öngyilkos lett (később kiderült, hogy meggyilkolták).  Imádott apjának politikai és életbeli ballépései baljós előjelekként sorakoznak már a regény elején.

Roseanne anyja gyönyörű, de zavart fejű nő volt, és mire a lány kamasz lett, addigra annyira magába húzódott, hogy nem lehetett megközelíteni, végül pedig úgy elhatalmasodott rajta az elmebaj, hogy őrültek házában végezte. Baljós előjelek.

Eme nehézségek ellenére Roseanne csak felnő, munkát vállal egy kávézóban, mint pincérnő (ahelyett, hogy Gaunt atya tanácsára hallgatva bakfisként hozzámenne az ötvenes éveit taposó új temetőgondokhoz, aki ráadásul egyszer meg is akarja erőszakolni - mondtam már, hogy a papokat sem szeretem?), és egészen jól elboldogul. Megismerkedik Tommal, egy jóképű zenésszel, akihez később feleségül is megy, és minden szépen rendben megy, leszámítva, hogy Tom családja nem nagyon örül az ágrólszakadt Roseanne-nek mint menynek.

Egészen addig, míg a múltból fel nem bukkan egy fiú, aki afféle szabadharcos, de aki komoly veszélybe sodorja azzal, hogy együtt látták őket (kettesben! micsoda botrány!) egy dombon sétálva. A bibi persze itt sem a bűn, hanem a bűn látszata, ami jelen esetben rosszabb, mintha tényleg a szeretője lett volna a fiú, mert senkit nem érdekel, hogy Roseanne nem tett semmi rosszat. Csakhogy pont Gaunt atya volt az, aki "rajtakapta" őket, így természetesen a katolikus papokra jellemző vak, erkölcstelen bigottsággal teszi tönkre Roseanne életét. Férjének elmondja, hogy mi a történet (aki persze egyből elhisz mindent, és még csak nem is beszél Roseanne-nel!), Tom rögtön lelép, Gaunt atya pedig elintézi, hogy Roseanne magányosan éldegéljen a kis házában, és egy lélek sem szól hozzá, mígnem egy napon beállít az atya egy köteg irattal, amely azt bizonyítja, hogy a házasságát a pápa érvénytelenítette. Nimfomániára mint az elmebaj egy formájára hivatkozva. Agyrém...

Roseanne tehát a társadalom peremére szorítva éli tovább életét. Egyszer kap még egy pici boldogságot, amikor Eneas, Tom egyik fivére meglátogatja. Dramaturgiai szempontból kissé döcög, hogy Roseanne rögtön ágyba bújik vele, az író viszont jól ki tudja aknázni a helyzetet, mert így hősnője teherbe eshet, és egy borzalmas viharban, a tenger partján hozhatja világra a babát, aki aztán eltűnik, őt magát meg sokkos állapotban szállítják be előbb a kórházba, majd a helyi elmegyógyintézetbe. Ahol volt apósa és anyósa dolgozik, és akik minden követ megmozgatnak, hogy Roseanne soha többé ne is jöhessen ki onnan. Nem is jön.

Élete további hosszú évtizedeit bezárva tölti tehát, inkább a volt családja bosszúja és a korabeli, hozzá nem értő orvosi kezelések, semmit zavart mentális állapota miatt. Sok viszontagságot élt át, azonban én úgy látom, hogy ezek azért nem jelentik azt, hogy teljesen megbomlott volna az elméje, inkább csak azt, hogy saját korában nem tudták (vagy akarták) kezelni, egyszerűen ott felejtették, és mindenki azt hitte, hogy mert őrültekházában van, biztos őrült is.

A két szál végül ott ér össze, hogy kiderül, Grene doki Roseanne elveszett(nek hitt) gyermeke, akit egy apácák által működtetett árvaházból adtak örökbe. Na, ez is egy agyrém fordulat, nem is értem, hogy ilyesmi hogy fordulhatott meg komolyan az író fejében, elvégre ez kb. szappanoperákba való fordulat.

Persze nem ez volt az egyetlen furcsaság. Önmagában már az kifogásolható, hogy ha egy sztori már önmagában is kerek, akkor miért kell még fölösleges sallangokat rárakni, és mindenáron, erőltetett módon hozzákölteni egy másik idősíkos szálat is? Lehet, hogy ez divatos és sokszor hatásos technika, de nem minden sztori esetén működik. Csak akkor jó, ha mindkét idősík hozzátesz valamit a cselekményhez, vagy a karakterekhez. Itt nem éreztem ezt. Grene doki jó karakter, de annyira azért nem jó.

A másik, ami még feltűnt, hogy mindenáron bele akar rángatni minket az ír politikába az író. Az hagyán, hogy már magát a politikát se csípem túlzottan, de hogy egy polgárháborús, vallási feszültségektől meg egyéb viszályoktól terhes rendszerbe akarjon úgy beavatni, hogy arról még a történészek sem tudnak értelmes képet festeni, nemhogy egy regényíró, az azért talán mégiscsak túlzás. Szabadcsapatok, unionisták meg De Valerások, az egyik odavan Michael Collinsért, a másik nincs, de őszintén: bárki, aki nem Írországban él, a legkevésbé sem tudja a helyi kis árnyalatokat és viszályokat nyomon követni, sőt, nem is érdeklik őket. Amit azért nem ártana egy írónak figyelembe vennie, hiszen végülis azért ír, hogy szórakoztassa az olvasókat, nem azért, hogy halálra untassa őket a kis eszmefuttatásaival. Még ha olyan regény lett volna, ami ilyen témájú, azt mondom, rendben. De ha emberi életekről írunk, ott azért biztos, hogy a politika mint olyan huszadrangú az élet egyéb dolgaihoz képest. Szóval ez a politikai vonal nagyon erőltetett volt és hamis és szükségtelen.

A könyv amúgy nem rossz, de így olyan, mint egy túlburjánzott rózsabokor: meg kéne metszeni...

A bejegyzés trackback címe:

https://akik-olvasnak.blog.hu/api/trackback/id/tr12324773

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

trezeguet20 · http://wttj.blog.hu/ 2010.09.26. 18:36:07

Ne olvass több bunkópasis könyvet.:D
Vagy minden könyvben van bunkópasi?
Vagy statisztikailag ilyen magas a bunkópasik aránya?
Vagy minden pasi bunkó?

:D

Zendrajinx 2010.09.26. 18:43:03

Sok a bunkó pasi - a könyvek tükrözik az életet. Én meg lelkesen kutatom a kivételeket... ha vannak! :)