Megszülettem én is, meg éltem és csináltam mindent, amit a csecsemők szoktak, hálisten, ez a rész az emlékeinkből kiesik, különben vsz. undorodnánk magunktól, szóval kezdjük ott, ahol a pszichológia szerint kezdenünk kell, első emlékemnél, amely szerint három és fél évesen a legnagyobb tél kellős közepén, kb. -17 fokban állok a szabadszállási szülőotthon kapujában és várom, hogy a család kisorjázzon végre a kapun. Mindenki ott van, ami jelen esetben az ősöket meg anyai nagyszüleimet jelenti, a papa kezében ott van egy hatalmas, csupa takaró, óriási csomag, aminek a mélyén valahol ott van az újszülött öcsém, akit most viszünk haza. 

Frissen költöztünk ide, korábban Marcaliban laktunk, többnyire én is, kivéve, amikor egy komoly hörghurut miatt "kicsaptak" a mamáékhoz a Mátrába, hogy ott regenerálódjak, amiből hálisten semmire nem emlékszem, pedig elvileg fulladoztam sokat és annyi gyógyszert kaptam, amennyit azóta összesen nem. Fater hivatásos katona volt, s ilyenként ide-oda pakolászták a helyőrségek között, Szabadszállásra meg éppen a legnagyobb télben (akkor még voltak igazik, konkrét telek) költöztünk, ráadásul anyám akkor várta a tesót is, tehát mihelyst berendezkedtünk, sőt, még nem is, ő bevonult a szülőotthonba, így - ezt mesélték - ő volt az egyetlen, aki azokban a napokban normálisan fűtött szobában lakott.

Szóval ott álltam a kapuban, hogy vigyük már haza a csomagot, és nézzük meg közelebbről is. Nos, a kicsomagolás után ott volt öcsém, aki ugyan biztos vörös volt, ronda meg ráncos, de azért jó tesóként részesítettem a magam kis tollere liberum szertartásában, és ráterítettem a zöld plédet. (A zöld pléd afféle maci helyett szolgálatot teljesítő tárgy volt, ami nélkül egy lépést sem tettem akkoriban, tehát a tesóval való megosztása azt jelentette, hogy a kis ráncos izét hivatalosan is befogadtam a családba.) Tesóval azóta is jóban vagyunk, persze gyerekként sokszor veszkedtünk, meg ilyesmik, de ez is hozzátartozik a szocializációhoz, azt hiszem. Ma már azt mondom, mindenkinek legyen tesója, és az egykékkel csak együttérezni tudok.

Pici korunkból nem sok mindenre emlékszem, sokat játszottunk, mászkáltam, jártam oviba is már (kulcs volt a jelem), és a szomszéd kislánnyal, akit valamiért "Búza Huginak" neveztem, és elválaszthatatlanok voltunk (ma már az igazi nevét sem tudom), belaktuk a katonai lakótelep futópálya övezte játszóterét.

Később Kalocsára költöztünk, ott is ovis voltam (bögre volt a jelem, amelyre mindig annyi pöttyöt rajzoltam, ahány éves voltam), szerettem libikókázni és hintázni, de utáltam a magas mászókát és a fára mászást, mert az enyhe tériszonyom az már akkor is megvolt, ill. a nem természetes mozgásformákkal szembeni ellenszenvem is tetten érhető volt már.

Délutáni csendes pihenő alatt soha, de soha nem aludtam, és elképzelni nem tudtam, hogy a többiek hogy tudnak csak azért aludni, mert azt mondja az óvónéni, hogy alvásidő van. Parancsra aludni, amikor nem vagyok álmos? Nehogymár! Szóval inkább ábrándoztam, hogy mit csinálnék szívesebben, minthogy alvást tettessek. (Egyszer annyira jól játszottam, hogy nyertem egy akkor aktuális mozis rajzfilm plakátot, amit az elsőként elalvónak ígért az óvónéni. Azért tudok!) Óvodai terror. Az oviban szerettem viszont a tízóraira kapott tejes kávét meg a délutáni vajas kenyeret. Az egyszerű dolgok varázsa.

Ovis koromban állítólag rengeteget beszéltem, anyám szerint oviba menet-jövet állandóan kitalált sztorikkal traktáltam, és be nem állt a szám. Szeretném azt hinni, hogy ez mára megváltozott, és már nem beszélek annyit fölöslegesen...

Néhány ovis társamra is emlékszem, akikkel később egy suliba jártam, pl. Nórira, akivel annak apropóján ismerkedtem meg, hogy megtalálta az udvaron a babámat (egy icipici, kb. öt centi hosszú baba, de nagyon szerettem és még mindig megvan - egyedüli játékomként a múltból), és attól kezdve gimiig tartottuk a kapcsolatot, bár nem voltunk szoros barátságban. Emlékszem Ancsira is, akivel később szintén egy suliba jártam, és nagyon kislányos kislány volt (hosszú copf, örökké rózsaszínben meg lilában járt, amiktől én hánytam akkoriban), amilyen én soha nem voltam, és akkor nagyon utáltam érte, amit így utólag nem értek, mert egyébként aranyos lány volt. Ovis szerelmem nem volt, úgy tűnik, már akkor sem volt túl sok bizodalmam a férfinemben, vagy már oviba is csupa degenerált kreténnel jártam, nem tudom. Egyik kedvenc könyvem szerint a fiúkra való visszaemlékezést soha nem kísérik olyan heves emlékhullámok, mint amelyek lányok, nők kapcsán jelentkeznek. Talán van benne valami.

Ovisként még társasági lény voltam.

Folyt. köv.

A bejegyzés trackback címe:

https://akik-olvasnak.blog.hu/api/trackback/id/tr502036588

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.